Forrás: IceCat dlinkico
?Egy szép napon, mid?n Éva az Édenkertben sétált, meglátogatta ?t a Jóisten:
– Szervusz Éva, gondoltam meglátogatlak, hogy jól érzed-e magad itt nálam, de látom, valami kis felh? ül az arcodon!
– Óh Istenem, tudod, olyan jó itt lennem. Nagyon hálás vagyok Neked mindazért a jóért, amit teremtettél nekem, a kedves állatokat, a gyönyör? virágokat, a sok finom gyümölcsöt és zöldséget, a csodás tájakat – de valami mégis hiányzik, néha megmagyarázhatatlan vágy fogja el az egész testemet, feszíti a bens?met, és olyankor nem találom a helyem?
– Hát, Éva, talán tehetek valamit érted, de ez lemondásokkal jár részedr?l. Teremtek Neked társat – ? nem lesz tökéletes, gyermekded dolgokban fogja örömét lelni, olyanokban, mint egy labda hajkurászása, billenty?zet nyomkodása, szeretni fogja legyilkolni a nála kisebb állatokat, és folyton a test gyönyöreit fogja hajtani. De cserébe izgalmasabbá válnak a napjaid!
– Óh, köszönöm, Istenem, nem is tudom, hogyan háláljam meg irántam való nagy jóságodat?
– Ne hálálkodj gyermekem, ez természetes! De egyet ne felejts: soha, de soha nem mondhatod el Neki, hogy Téged teremtettelek el?ször – az önérzete ezt nem viselné el! Maradjon ez a mi titkunk: tudod, n?k egymást közt??
?Szeretnék annyira kis ponttá válni, hogy szabad szemmel ne legyek érzékelhet?. Nem teljes elt?nésr?l van szó, mert szakért? szemek mikroszkóppal bármikor megpillanthatnának. Csak ahhoz türelem kellene és akart. De akkor biztosan tudnám, hogy aki lát, annak fontos vagyok, hogy ?szinte az érdekl?dése, nem csak a szeme elé kerültem, mint egy elefánt.?
