Melegen sütött a nap, mikor aludni tért a láthatáron. Az este még váratott magára. A hold, mint hűséges társ, a nap nyomában sietett lefelé az égen. A felhők egyre sötétebbek lettek, a hős szerelmes egyre világosabb. Arana közelebb  húzódott hozzám a pléden, átkaroltam és megcsókoltam.
– Lassan indulnunk kellene. – Szóltam halkan.
– Várjunk még egy kicsi, szeretném látni a csillagokat.
Ültünk egymás mellet, mikor Arana megmozdult. Apró mozdulat volt, de éreztem. Elengedtem a derekát, és hagytam kibújni a plédből. Elém állt és levette a pulcsiját, majd a nadrágját is.
– Jössz? Mert én biztos futok egyet. – Mondta hatalmas  mosollyal.
Egy porfelhő szállt messze az estébe, ő pedig gepárd alakban elsuhant az erdőbe. Nevettem, és én is átváltoztam.
Rohantam, ahogy tudtam. Éreztem Arana vibrálását a közelben. Elfordultam az erdő felé, szagoltam a levegőbe. Éreztem Aranát. Az illata, mint a tava első jele. Tudtam szándékosan hagyta itt nekem.
Berohantam az erdőbe. A vibrálás több felé oszlott. Éreztem az erdő állatait. Az őzet, amint megijed tőlem. A mókust, amelyik észre veszi a baglyot. Aranát, ahogy ül, és vár rám egy tisztáson.
Tovább mentem, az ágak súroltak a bundám. A hirtelen előttem termő fatörzsek élvezetessé tették az utat. Ara, pedig csak ült, s várt rám.
A tisztás előtt megálltam, a Holdfény még nem ért el. Arana csendben nézett bele a sötétbe. Zöld szeme szikrázott. Léptem egyet, s rám nézett. Elkezdtem futni, Arana nem mozdult. Egy ugrással terítettem a földre. Összegabalyodva gurultunk arrébb. Végül én kerültem felülre. Néztem füleit, ahogy hátra csapva várj mit fogok csinálni. Szeme össze szűkültek, s hirtelen megnyalta az arcom. Farkát a hátsólábamra tekerte, testét az enyémhez nyomta. Elvesztettem az egyensúlyom, s mellé estem.
Arana felpattant, s egy dorombolás kíséretében arcár arcomhoz dörzsölte. Megjelölt, és én élveztem.
Elfutott az erdőbe, utána rohantam a fák közé. Játszottunk az éjszakába. Hol ő ugrott át felettem, hol én tepertem le őt. Ha megunta fel futott egy fára, és figyelte próbálkozásomat. Dorombolt, végül mellém ugrott. Folytatódott a játék.
A nap éppen kelt mikor az erdő széléhez értünk. A konyi, mint normális életünk jelképe, várt ránk. Arana lassan sétált feléje, közben lágy porfelhő hagyta el testét. Sötétvörös haja tűznek látszott a felkelő nap fényében.
Oda futottam hozzá, a lábához dörgölőztem. Gyengéden ráharaptam kezére, hívtam vissza az erdőbe.
– Nem lehet Adorre, még aludni is kell valamennyit.
Elengedtem, össze kuporodtam a lábánál. Felöltözött, és leült simogatni.
Nem sokkal később, én is öltöztem, várt minket a város. Arana haja, mint a tűz, felégette az erdőt, ahogy elhajtottunk a kocsival.