Mindenkinek megvan a saját pokla. Mindenkinek más, hogy mit bír el. Nekem a magány a poklom, az hogy telik az idő s nincs mit felmutatnom. Ám mennyire igaz a mondás: “Ahhoz hogy tudd milyen a mennyország, meg kell járnod a poklot.” Részben Levir hozzászólására fogok reagálni, részben írok, arról hogy mért érzem úgy, hogy most az árok mély. Mélyebb mint valaha hittem. (Lehet ez már szánalmas, de ha nem írom ki magamból megbolondulok.)
1.) Valóban, olyan ember vagyok, aki szívességet vár, ha én adok. Valóban nem figyelek az arányokra, mert hiszem, hogy a barátság önzetlen. Tény, hogy úgy nézhet ki a másik félnek, hogy csak a pénzére hajtok. Ez az amiből nekem nincs. Viszont ahol csak tudok segítek, sok esetben még pénz sem kérek… Hülye vagyok, mert ha megtenném, nem itt lennék, de hiszek abban, hogy lehet másképp is csinálni. Ezek szerint mégsem. Ez nagyon bánt. Csalódtam az emberekben.
2.) Igen, védem az érdekeim, s igen, keresem a helyem. Meséljek, hogy milyen, ha az embert általánosban alázzák, ha Anyud nem tudhatta megadni a hátteret amit TI megkaptatok? Meséljek, milyen, mikor mindent megpróbálsz, s éveken keresztül csak kudarc ér? Mikor tényleg semmi sikerélményed nincs? Nem mesélek. Ez az én múltam, nem kell ismerned, vagy elfogadsz, ahogy én is, vagy elveszel az emlékeim ködében.
3.) Szeretek fotózni, az hogy fejlődöm-e nem az én tisztem megítélni. Nem is tehetem. Akiknek a kép készül, ők fognak ítélni, de míg ezt kapom: “NAGYON jók lettek! Gratula :)” Addig nem érdekel. Írtam már, azért fotózom, hogy akikről készül, s akiknek készül örömet szerezzek. Ez az egy célom van.
4.) Áldozat vagyok, és ennek okozója is. Nem érdekel, hogy most ki mit hisz. A dolgok nagy része nem rajtam múlott. Nagy hibám, pusztán annyi, hogy nem ragadok meg minden lehetőséget. Kérdem én: TE vagy te elmentél volna takarítónak harmadszor is? Biztos? Tudom, hogy nem. Nem csináltad még, nem tudod, hogy lenéztek…
5.) Az emberek változnak, ez tény. Én is TE is. Az őszinteséget becsülöm, egyre inkább. Lehet akkor nem a megfelelően reagálom le, de végig gondolom. Látható most is. Nem fogom elrejteni a gondolataim, ha én megkapom, én mért ne írhatnám le. Ez az én naplóm, ezt nem tudom elégszer leírni. Viszont rájöttem, kell a reakció, így tudok csak ráébredni a hibáimra. Szóval, valójában köszönöm. Minden féle-fajta reakciót az írásaimra.
6.) Sztárolom magam. Hmmm… Igen, kell hogy a középpontban legyek. Sosem hittem volna, de így van. Persze megvan ennek is az oka. Az önértékelésem elég kicsi, csak így tudok elhinni, hogy van holnap. Ha ez nem lenne, akkor biztosan már tudnám mi van a túloldalon.
7.) Három dologhoz van némi tehetségem. Fotózás, programozás, írás. A programozás a legjövedelmezőbb, de megbolondulok, ha nem vagyok emberek közt. Ezért is választottam a fotózást, nem véletlen hogy embereket fényképezek az esetek nagy részében. Ez az ami segít, s boldogsággal tölt el. Ha úgy tetszik, erőt ad.
“A magad sírgödrében vergődsz és nem is akarsz kimászni.” Ez most teli találat. Nem tudom, ha 15 éve azt mondják egy barátságnak ez lesz a vége bele vágnék-e. Most ott vagyok, a sírgödrömben. Nincs hova beszűkülnöm. Nincs miért tovább mennem. Sem szerelmem, sem barátom, körülöttem mindenki boldog, akkor minek szívjam itt a levegőt? Nincs jövőm, nincs álmom, nincs vágyam. Naponta kell magam összerakni, s kezdek fáradni. Kezd elég lenni, hogy csak azt látom, kinek milyen jó, s nekem mért nem. Nem érdekel már az, hogy kinek fáj. Nem érdekel, mit tartogat a világ. Ezekkel a gondolatokkal kell naponta többször megküzdenem. Magammal kell harcolnom, hogy ne fogjam meg a szikét. Érezted ez valaha? Ha nem akkor nem tudod mi a pokol. Kívánom ne is ismerd meg.
Fáradok, de még nem adtam fel. Ma nagyon mélyen voltam, de sírtam, s némán üvöltöttem. Ez most elég volt, kaptam egy napot, vagy egy hetet… Nem tudom meddig tarthatok ki. Kicsit sokat vesztettem. Én csak annyira vagyok erős, mint a legjobb barátom. Az akinek mesélhetek minden nap. Most nincs ilyen ember. Elvesztem, s elmerültem.
Most a blog a barátom, mert ki kell mondanom. A gondolatok csak gerjesztik az egészet, ha nem teszek semmi, akkor kihuny a láng…
Ha már aktív szereplője vagyok a blogodnak, én is hozzászólok. Nem napi szinten, de követem az oldalt mert érdekel, hogy mi van veled. Ennél többet nem tehetek, azzal a kérésedet sérteném meg. Csak remélni tudom, hogy tudod miért utasítasz el dolgokat (pl. én) anélkül, hogy tisztában lennél a körülményekkel.
Hatos pontra egy “Attis szabály” csak Neked, : ne sztárold magad addig, ameddig nem vagy benne teljesen biztos, hogy csodálni fognak érte. Ha rájönnek (már pedig rájönnek), hogy a szavaid üresek voltak, jobban fognak utálni mint mielőtt megismertek.
Egyenlőre ennyi.
Legyen szép napod!
Köszi, hogy tiszteletben tarod a kérésem. Az elutasításaim érthetőek, s az okuk is megvan. A kérdés hogy a másik fél elfogadja e ezeket az okokat. S nem sztárolom magam félere értetted a szöveget. Sajnos ez lehet, mivel itt nincs hangsúly. Ám beszédes, hogy miképp akartad érteni…