Mikor elkezdtem írni még nem volt tiszta, hogy mi is lesz belőle. Vers lesz-e egyáltalán. Köznem mentek a fülembe Neil Young számai. Szép lassan kialakult a kép. Először a három verse, végül a refrén. Azt tudtam, hogy a hang fontos lesz benne. A másik a homály, az álmok. Hazudok, hogyha azt mondom ez a KisRókának készült. De akkor is, ha az mondom nem. Ez már akkor készült mikor nagyon ki voltam, hogy nem tudom mi van vele. Egyszerűen így csapódott le. Lehet átvettem a hangulatát, lehet ezt mondta volna ő, de ezt sosem tudjuk meg.
Az első része tapogatózás volt, megy-e rímekben írni. Elég sablonos. A refrést a végén írtam meg, mert félek tőlük, erősnek kell lenniük. Talán ez az lett. Itt már érezhető, hogy valami áll a vers mögött. Talán emiatt hiszik, hogy neki írtam. Mondjuk ezt igen. Ez ő, akkor. A második rész nekem szól, az én vagyok akár milyen hihetetlen. Én hagytam kisiklani a vonatot. Ezt írtam meg. A harmadik rész… Régóta ez az első versem amiben nem jeleni meg sehogy a remény. Rá lehet fogni a napkeltére, de ott sem az volt a célom. A halálra utal, a régi időkre mikor a hajó elmegy.