Ott feküdtünk az ágyon, gyengéden érintettelek, miközben az eget néztük az ablakban. A hó szállingózott, de minket a vágy lángra lobbantott. Végig simítottam hátad, s te megfordultál. Néztem arcod, s közben lágyan simogattam melled. Átkaroltál, lábaddal magadhoz húztál. Akartad már, nyakadra adtam csókot, majd lejjebb mentem, mikor lábadhoz értem a hajlatba adtam az utolsót. Felnéztem, arcot ragyogott, tudtam az út nyitott előttem.

——-

Csendben feküdtünk a kádban, a mécsesek és a füstölő szépen szálló füstjét néztük. Hasadat simogattam, s füled tövet csókoltam. A víz lágyan simogatta testünk. Én egyre merészebb lettem, lejjebb és lejjebb vándoroltam. Mielőtt ujjammal kényeztethettelek volna, megfordultál. Hajad függönyként takarta szenvedélyes csókunkat, a gyertyák pirulva elaludtak. Ketten voltunk a test meleg vízben. Átkaroltalak, s te mintha selyem lennél, rám ültél.

——-

El is felejtettem milyen volt. A mosolya, az érintése. S most ott állt előttem, így sok év távlatából már másnak láttam. Még szerettem, de már nem úgy mint régen. Megváltozott, más ember lett. Haja megnőtt, tekintete szomorú lett. Legszívesebben megöleltem volna, hogy sírja ki magát, de tudtam nem ezért van itt. Csak azt akarta tudni, hogy van e valaki aki még szereti. Rám nézett, bocsánatot kért és elment. Másnap az újságban láttam, hogy öngyilkos lett…

——-

A hajnal első sugaraival keltem. Ő ott feküdt mellettem, haja mint kusza nádas, körülötte elterülve. Arcának kis részletei látszottak csak. A szeme, lehunyva mint egy szép ív egy rajzon, s szája csókolni valón. Felkönyököltem, csak néztem, ahogy a nap életet varázsol rá. Összeszorította szemét, tudtam ébredezik, halkan szólt, hogy nem akar kelni. Elnevettem magam, mondtam hogy gyönyörű, és a nádasba bújva csókoltam. Rám nézett, szeme mosolygott, és én is.