Álltunk egymással szemben, érződött a feszültség. Éreztem, hogy valami változott. Valami megfoghatatlan, valami ami bennem is ott van. Mélyen eltemetve. Nem hagyom kiszabadulni, és most itt áll velem szembe. A nő szemében akit szerettem, aki mindennél fontosabb nekem.

Szemében ott lángolt, elfolytatlanúl, az én vétkem. Az én életem legsötétebb része. Az eltemetett múltam rám nézett. Félelemmel teli léptem előre. Nem változott rajta semmi. Bennem a sötétség nött, egyre csak. Éreztem, ahogy keresi a társát… Társam lelkébe. Elindult s éreztem, vagy futok, vagy elveszek. Többé nem leszek ugyan az.

Újabb lépést tettem. A kedvesem szemében a sötét lángolás egy kevésbé látszott. Bezárta, de lelkébe, s nem eltemette, hogy többe elő ne jöhessen. Ott volt benne, égetve, emészte, lelkét széttépve… Megölve.

A bennem lévő démon, az emlékek, minden aki csak bántott valaha, egy pillanat alatt emésztett fel. Nem jött közelebb, csak állt, és nézett engem. Nem tudta mi történik velem. Szembe néztem mindennel, ami csak el akartam felejteni. Életem horror filmjét kaptam, pedig csak egy szerelmet akartam.

Őt aki, mint egy kincses doboz bezárva várt. Kinyitottam, s Pandóra tekintett vissza rám. A jók kireppentek, engem elbűvölve, meg részegítve. Majd jöttek a démonok, mind egy részemért ácsingózott. Nem zártam le, vártam a remény… Nem kaptam meg, az én vétken jött ki utóljára. Nem engem bántott, hanem akit mindennél jobban féltettem. Ő szemével nézett rám. Lekellet számolnom vele, vagy elveszek.

Szerelmem képe egyre homályosabb lett. A félelem, aggódás, kilátástalanság egyre mélyebbre ette magát. Míg az emlékeim ott pörögtek szemem elött, ezerszer, addig a démonok a lelkem ették meg.

Utolsó amire emlékszem, hogy kedvesem egy könnyet ejt, de én már nem létezem. Mindenem szertefoszlott. Magam akartam halálom. A könny nem segített, saját magam lettem veszetm.

2010.X.10. (Jane Galt-nak)