A megismeréshez hibákon keresztül vezet az út.

Mint mikor tudod, hogy a hó túl mély, s mégis bele lépsz. Elsülyedsz térdig, és nézed a lábad. Én is így vagyok a kétségbeesésel. Tudva tudom, hogy hibázni fogok, mégis megteszem azokat a lépéseket ami elvezetnek bukásomhoz. Most is hibáztam. Őszinte voltam, annyira amennyire még soha eddig. Minden gondolatomat megosztottam Vele. Semmit nem rejtettem el, magamat adtam. Komondtam kétségeim, és érzelmeim. Bele szerettem, s félek hogy azzal hogy mindent tud rólam elveszítem.
Olyan kapcsolatot építettem fel Vele, amilyet még mással nem. Ha a kapcsolatok egy folyosó, ahol egy ajtó szám után új szintre emelkedik, akkor mi most a szerelem elött állunk. Belépni, viszont félünk. Félünk, hogy mit hozhat a következő szoba, s az azutáni. Ott állunk a lépcsófok elött, és hol egymást nezzük, hol azt a kicsike emelkedőd elöttünk.
Az szobák mödöttünk, egyik oldalon az Ővék, másikon az enyémek. Ajtók kitárva, mutatva az utau tovább. Egymás kezét fogva gondolkozunk, hogy mit hozhat a jóvő. Mert mindig csak előre haladhatunk, sosem vissza.
Néhány szobából kiszűrődik vörös fénye, a félelmeink. Egyben Öcsém szavai hallatszanak, hogy ne féljünk megtenni, de fénye elriaszt minket szavától. Egy másikban, mi szólunk magunkhoz, hogy menni kéne, de rikít ránk fénye. Nem tudjuk mit is tegyunk.
Persze a döntést meghoztuk. Várható volt hogy nem fogunk örökké ott állni és gondolkodni. Végülis, most csak nézünk visszafelé, nézve a rengeteg ajtót, és szobát. Ámúlva nézzük miminden van már mödöttünk, s várjuk hogy mit tudunk még egymásnak nyújtani.

ReB köszönöm, hogy vagy nekem!