Lassan kezd kialakulni bennem a tombolhatnék, vagy a sírógörcs (igen szokott lenni). Az utóbbi idő kicsit megviselt. Unom, hogy nem negyon számithatok senkire és semmire. Közben – igen az irigység beszél belőlem – két közeli barátom és a tesóm meg hétvégente bulizik. Oké kettőjüknem van munkájs, a harmadik meg csaj. De akkor is. Kezd rohadtul elegem lenni. Nekem meg nincs más választásom ülök itthon és rajzolok meg TV-zek.

A napokba próbáltam apámmal is beszélni, hogy mért hanyagol. Elöszőr igéretet kaptam, hogy majd hétvégén dumálunk, utánna kibökte: nincs mondani valója nekem. Marha jó! Ezen vagy húsz percig remegtem, utánna írtam egy mailt nagybátyámnak, semmi sértő, vagy róla szóló nem volt benne, csak hogy mi történt erre felé. (Víz kikötés, apám beszólása, kaja hiány.) Elolvasta, utánna bátyámnak írt egy levelet, hogy beszélt ismerősével, hogy tud munkát szerezni… Majd Márciusban. Ki lettünk segítve, szuper… Engem válaszra sem méltatott. Az is csak sejtés, hogy a mail miatt telefonált. Érdekes viszont, hogy a barátok, esetleg rég nem látottak, többet segítenek mint a vérszerinti rokonok. Húszezer forint, és a kaja amit üdülési csekkel veszünk egy étterembe. Köszönöm nekik.

Elegem van. Olyan mintha a sorskereke forogna, de Fortuna határozná meg milyen magasan. Körübelöl úgy képzeld el, mintha egy terembe lenne hatmilliárd kerék külömböző magaságba. Legmagasabban a szerencséseké, legalúl a szerencsétleneké. Ezek forognak, azaz így is lehet jó időszak meg rossz, de attól még sosem lesz valaki esetleg annyira szerencsés, mint akié fennt van. Fortuna meg állitgatja a kerekek magaságát, esetleg sebességét. Agyament ötlet, de így érzem…