Kicsit melankólikus hangulatban vagyok. Ennek oka, hogy jó pár filmet néztem mostanában. A Hiányoztok! a Mindenképenn talán után írodott. Most pedig a Juno-t néztem, az egészet pedig az Egy gésa emlékiratai inditották el. A múltam következő részlete arról szól, mit gondolok az apaságról, a szülőségről.
Időrendben Judittal volt az első meghatározó élményem, a háromból. Emlékszem elvittük a kihugát – kb.1 éves lehetett – Lillafüredre. 16 voltam, sokan azt hitték a mienk a kicsi. Volt egy pár perc mikor mindketöjüket öleltem. Nem nagyon lehet leírni azt az érzés. Mikor az akiket a világon mindenél jobban szeretsz, ott vannak a karodban, és te véded, óvod őket. A világ megszünik, és csak ti vagytok. Hihetetlen!
A következő nem vidám, egy nagyon közeli barátom abortuszán voltam jelen. (Kivül de végig.) Inkább mély nyomot hagyott bennem, mint megrázot. Vers is lett belöle: Lázadom címmel. Mikor kijöttem tőle tudtam, ha egyszer véletlen gyerekem lesz, akkor is megtartom.
A harmadik Tinához köt. Háromszor adtam átt neki magvaimat. Egyszer sem lett semmi. (Szerencsére, nem lett volna időben.) A képet összerakva, a gyerek válalás nagy fellelőség, de annál szebb, és örömteljesebb. Vágyom egy kislányra, egy olyan pártól, akivel nem kell félnem hogy elválunk és fájdalmat okozunk neki!
Várom már a szülőséget, a vitákat, a féltést és a büszkeséget. Megtapasztaltam a végleteket, és úgy érzem tudom mit jelenthet egy gyermek aki a tied.
