A reggel (5 éves)
Szerencsére korábban keltem, mint mindig. Lassan kibújtam mellőle, nehogy felébresszem. Kimentem a konyhába, s nekiálltam reggelit csinálni. Vimira már ott ült, és mosolygott rám. Úgy ahogy csak az öt éves kislányok tudnak. Kezében szorongatta a lapot amit az oviban csinált. Márta az ő pillanatát. Én neki kezdtem a kakaó készítésnek, elő vettem a muffint , s egy gyertyát raktam bele. Vimira az asztalhoz jött, figyelte ténykedésem. Kiöntöttem neki a kakaót, amíg itta, én megcsináltam a szendvicset, és adtam neki is egy muffint. Majd kitöltöttem egy pohár naracslét. Tálzával a kezemben indultam vissza. Ránéztem Vimirára, kacsintott tudta, hogy mikor kell jönnie.
Beléptem a szobába, még aludtál, így a tálcát letettem, s a kakaóval ébresztettelek. Résnyire nyitottad a szemed, az illatnak viszont nem tudtál ellenállni. A kezem után nyúltál, de én csak az arcomat adtam. Odahúztad, és egy csókod adtál. Felnéztél, én felvettem a tálcát. Öledbe tettem, és szóltam:
– Boldog születésnapot! – Vimira bekukucskált az ajtón, és bólintottam.
Oda jött és a kezedbe adta a lapot. Mivoltunk rajta, és egy szó: SZERETLEK! A gyertya égett, neked kívánni kellet. Majd elfújtad, Vimira pedig közénk bújt. Ahogy az ágy fehérjén játszott a hajtok gyönyörű volt, mint mikor a nap megnyugszik és az ég alja még vörösben izzik. Vimira rám nézett, zöld szemei csak úgy villogtak. Valamit elfelejtettem. Megfogtam kis kezét, ő pedig elhúzott. Szinte futott az ajándékodért, felkapta már ment is vissza. Büszkén mutatta a dobozt, hiszen ő csomagolta be. Látszott is ügyetlen keze munkája, néhol elcsúsztak az élek. Erősen megölet, és szólt bontsad ki. A doboz egy nyakláncot rejtett, amit ketten választottunk a kislányunkkal.
A reggeli közben elfogyott, és vihettem ki. Még mielőtt ott hagytalak volna titeket, felhúztam a takarót, és csókot adtam bokádra. Mikor felnéztem Vimira lába lengedezett előttem. Mosolyogva neki is adta egy nagy cuppanósát. Végül ki mentem a konyhába.
(2012.II.04)

Valentin-nap (5 éves)
Én mentem Vimiáért a óvodába. Mikor meglátott oda rohant hozzám, és átölelt. Majd elindultunk öltözni. Leült a padra, s a lábaival kalimpált felém. Elkaptam az egyiket, jól megszorítottam. Zöld szemét rám villantotta, híretlen ijedt arcot vágott.
– Elfelejtettem Anya ajándékát, mehetek érte? – Kérdezte.
Elrohant a teremben, majd egy hatalmas szívvel tért vissza. Elrejtette táskájának mélyére, és hagyta hogy átöltöztessem.
Elindultunk haza felé. Kíváncsian nézett rám, mikor megyünk Anyának ajándékot venni. Mondtam neki, hogy az már otthon várja. Kicsit elszomorodott, de tudtam mivel vidítsam fel az én kis boszorkányomat. Megálltunk egy kávézónál. Ránéztem, egész arca mosolygott. Bementünk, rendeltünk. Ő boszisága egy szelet tortát kért, én szokásosan egy cappuccino-t.
– Apa, mennyire szereted Anyát?
– Nagyon. Ti ketten vagytok az életem.
– Mért más ez a nap?
– Nem más kicsim. Csak meg szeretném lepni Anyát. Nem számít rá.
– Ühüm. – Lassan befalta a tortát.
Végeztünk és elindultunk tovább. Fogtam a kezét, s figyeltem, ahogy nagy szemekkel nézi a sok embert virággal a kezében.
– Képzeld én is kaptam szívecskét. – Nézett fel rám. Mérhetetlen büszkeség sugárzott belőle.
– S kitől kaptad?
– Nem tudom. – Szomorodott el kicsit. – Mindenki küldött valakinek.
Közben az járt a fejemben, nem-e kicsik még ehhez. – Te kinek küldtél?
Nem mondom meg, titok. – S rám öltötte a nyelvét.
Felkaptam, magamhoz szorítottam. Gyöngyözően nevetett a karjaimban. Komolyan rá nézem.
– Ne is, jobb ha nem tudom, ki akarja elvenni tőlem a legféltettebb kincsem.
A séta véget ért, bementünk a házba. Vimira elrohant a szomjába. Annyira izgatott volt, hogy egyedül átöltözött. Nem jött ki, mondtam neki, hogy várjon amíg szólok.
A kulcs a zárban, bent minden kész. Csak te hiányzol. Pár pillanat, s a kép teljes. Nyílik az ajtó. Szemedben látom a nap minden fárasztó percét. Rám nézel, arcod megenyhül. Mosolyod őszinte, főleg a plüssnek szól amit a kezemben tartok. Leteszed a csomagod, és felém indulsz. Eléd megyek, a konyha még tabu. Oda adom a plüsst, amire csak annyit mondasz, hogy úgyis Vimiráé lesz. Átölelsz, s kapok egy csókot.
– Vadóc, hunyd le a szemed. – Szólok.
Furán nézel rám, nem szoktalak így hívni. Szemedben bujkál a sértődőség. Végül lehunyod, s engeded, hogy vezesselek. Át a konyhán, be az étkezőbe. Vimira már vár minket. Leültetlek, és hagyom körül nézz.
A padlón mindenütt rózsaszirmok. Rám nézel, én csak megvonom a vállam. Az asztal terítve. Bor, gyertya, tányérok. Meglátod a lányod, és nem hiszel a szemednek. Mint egy apró kis pincér. Haja összefogva. Fehér ing, fekete szoknya, fehér zokni, s lakkcipő. Kezében egy konyharuha.
– Anya, hozhatom a levest? – Kérdezi büszkén, s letette a szívet az asztalra.
Szemed elfátyolosodik, arcon csókolod, majd rám nézel.
– Én csak segítettem neki, ő akar a pincér lenni. – Mosolyogtam vissza.
Lányoddal együtt tálaltunk. Leves, amiből persze ő is evett. Utána hús, és desszert. Vimira még külön lopkodott mindkettőnktől. Nevetett élvezte, hogy a központba lehet. Végül megjegyeztem neki, hogy így nem lesz jó pincér. Rám szegezte mutató úját, s azt mondta nem is lesz. Ő színész lesz.
Lepakoltuk az asztalt, ittunk még egy pohár bort. Vimira meggylevet, nem akart kimaradni. Valamivel később, megszabadítva a “lába ellen ténykedő” cipőtől, elfeküdtünk a nappaliba.
Kis boszi, hamar elaludt. Bevittem a szobájába, átöltöztettem, s hagytam szépeket álmodni.
Vissza mentem, az ajtóban megálltam, s figyeltelek. Mosolyod ragyogott, olyan vidáman, ahogy csak nekem adhatod. Plédbe takarózva oda jöttél. Megköszönted, adtál egy lehelet finom csókot, és hívtál a hálóba. Széttártam karom, mit tehet az ember ilyenkor. Végül elindultam utánad.
(2012.II.14)

Születésnap (6 éves)
Vimira izgatott volt. Reggel alig akart enni, s az óvoda sem tetszet neki. Hiába volt kevesebbet, s hiába volt torta. Azt várta, hogy együtt legyünk, s mennyük a vadas parkba. Mikor az ajtóban meglátott minket arca felderült, és lobogó hajjal futott felém. Megölelt, és is készülődni veled. Kocsiban csak csacsogott be nem állt a szája. Mosolyogva figyeltünk, szemedben ott volt az öröm, tudtad, ez most jó lesz. Igazi élmény neki.
Kiszálltunk az autóból. Évi már várt minket, Vimira oda rohant hozzá. Ezernyi kérdést tett fel neki. Ő csak állt, csendben felet mindre, amire csak tudta a választ. Elindult a kis kirándulás, én kamerát vettem a kezembe. A kutyák körülöttünk futkároztak. Vimira a leghatalmasabb nyakába fúrta arcát, s nem engedte. A bernáthegyi csak tűrt és tűrt. Félre billentette fejét, és nézett minket. Megnyalta a mellette apróságnak tűnő kis lány fülét. Gyöngyözően felkacagott, s elengedte. Cujo elrohant, s hozott egy botot, de addigra játszótársa már egy fekete macskát simogatott. Leejtett eléje az faágat, s várt. Vimira eldobta neki, a kutya farkcsóválva elrohant a messziségbe.
Következő megálló egy kis faház volt. Itt laktak a pókmajmok. Beléptünkre megrohanták Évit és minden zsebét, testnyílását át kutatták. Találtak egyik répát, egy kissé barna almát. El rágcsálták, s elindultak Vimira felé.. A lány előtt egy lelógó faágon megállt a legbátrabb. Nézték egymást. A majom Vimira zöld szemét, Vimira a majom kicsin fejét, s puha szőrös arcát. A majom felemelte kezét, Vimira követte a mozdulatot. Félúton találkoztak kezeik. Szinte ugyan akkorák voltak. Csak a majomnak hosszabbak voltak az újai. Mikor eldöntötték egymásról, hogy ártalmatlanok, a majmok neki indultak. Mindenhol jártak az újaik. Zsebben, fölben, orrban, mikor Vimira nevetett még a száját is megnézték. Miután nem találtak semmit, elmentek játszani a fájukra.
Kicsi lány azt mondta ennél jobb már nem lehet. Milyen nagyot tévedett. A következő pillanatban négy villámgyors valami suhant el a lábai mellet. Pislogott és nézett a tova tűnő álatok után. Majd megint jöttek. Játszottak, így mikor elkapták egymást, s hempergőztek láthatóvá váltak. Hosszú, de vékony állatkák voltak. Színüket tekintve szürkés barna, valamint feketések. Fajukat nézve görények. Évi lehajolt és köré gyűltek. Felfutottak rá. Vimira kinyújtotta kezét. Az egyik felrohant a kezén a megdermedt lány válláig. Ott alaposan megszaglászta. Vimira szeme egy hatalmas zöld üveggolyóra hasonlított. Levegőt sem vett. A szemtelen állat megkóstolta haját, de nem ítélte ehetőnek. Így vissza iramodott a gazdájához. Vimira kiolvadt,, és megsimogatta a görényt. Az a kezére mászott, és elkényelmeskedett a lány karjában. Így indultak tovább. Mielőtt a következő faházba léptek volna, a görény leugrott és elszaladt. Vimira utána nézet, megvonta a vállát. És belépet a faházba.
Egy hatalmas gorilla gondolkodott. Vimira nézte, nézte. Majd leült eléje. Felvette ugyan azt a pózt. A gorilla érdeklődve figyelte a fele akkora kislányt. Felemelte a kezét. A lány követte. Letette maga elé. A lány is, majd a lány elképedt. Szeme hatalmasra nőtt, lélegzette elmaradt. Tükörképként nézte a gorilla kezét. A behajlított újakat, a fekete szőrős kezet. Most a lány mozdult, letette másik kezét is, és előre hajolt. A gorilla követte. Mint két távoli rokon aki most találkozok először úgy álltak ott négykézláb. Mikor a gorilla keze elindult Évi megszólat, s a hatalmas állat hagyva játszó társát, és a nyakába ugrott. Majd elhagyták ezt a házikót is.
A nap lemenőben volt, de még várt minket a lovaglás. Évi vitte Vimirát, mi külön utakon mentünk. Bejártuk a telket, a környéket. Este lett mikor vissza értünk. Vimira ragyogott, és egy mosómedve kölyköt szorongatott. Kérdezte, hogy haza hozhatja-e. Választ meg sem várva, vissza adta Évinek. Egyetlen szót mondtam, hamarosan…
Évi bevezetett minket a házába. Az ajtó előtt nagyot léptünk. Vimira rám nézett s lépett. Úgy is maradt. Lába alatt egy párduc dorombolt. Félelemmel a szemében nézett rám, majd Évire. Évi elkapta a kezét, és a házba húzta. Leültünk mi kaptuk inni valót. Vimira le nem vette szemét a párducról. Évire nézett, ő bólintott. Lassan leereszkedett. Megérintette az állat hátát. Ránézett, Vimira megdermedt. Oda dörgölőzött a kezéhez, majd hanyatt vágta magát. Vimira élvezette vakargatta, mintha csak egy nagyra nőtt házimacska lenne. Mi beszélgettünk, egyik szemünket rajtuk tartva. Fél óra múlva, a gepárdon aludt a kislány. A vad dorombolt. Élvezte, hogy figyelnek rá.
Eljött az indulás ideje. Évinek megköszöntem a napot, Vimirát felnyaláboltam. A gepárd úgy nézett rám mintha kedvenc játékát venném el. Megnyalta a lányka kezét, s elment mosakodni. Mi pedig haza indultunk. Így telt el Vimirahetedik születésnapja.
(2012.II.22.)

Az iskola (10 éves)
Már lement a nap, mikor kicsi boszorkánk ágya mellett ültünk. Izgatott volt. Másnap ment iskolába.Közelebb bújtál, s szóltál neki, ideje aludni. Persze tudtuk, majd éjfél felé alszik el. Addig itt fog forgolódni, és arról beszélni, hogy milyen lesz az első nap. Mondtam, menj nyugodtan aludni, nekem, úgyis később kezdődik a munka. Igazat adtál, s elmentél a hálóba. Én a kis boszorkával maradtam. Kiegyeztem vele, hogy egy mese után lefekszik, itt maradok vele, ha valamit még akarna el tudja mondani. Már mindent előkészített. Még az kikönyörgött ébresztőt is beállította. Meséltem neki, agy hercegnőről, s egy boszorkányról. Szerette a történetet, mindig a gonosz akart lenni. Bármily jó szívű is volt, mindig lázadt. Sosem találta helyét a korabeliek közt. Mire a mese végére értem elaludt. Átmentem hozzád, s hozzád bújtam, rövidesen el is aludtam.
Reggel a boszi keltett. Zöld szeme hatalmas volt, ahogy figyelte mikor kelek végre fel. Mikor kinyitottam a szemem, rám ugrott. Induljuk felkiáltással kirohant, csak haja vörös foltját láttam utána. Kimentem a konyhába, és míg én kávéztam, ő kakaót ivott, és kalácsot evett. Táskája már az ajtóban volt, de ő még pizsamában volt. Reggeli végeztén a szobájába küldtem átöltözni. Kedvencét vette fel, egy zöld hosszú ruhát. Én befontam a haját, olyan volt mintha tényleg egy csöpp boszi lenne. Varázslótanonc. Lehet tényleg varázsiskolába vittem. A kicsi lány, elrohant az autóhoz, és mire én oda értem, már be is csatolta magát. Az iskola felé menet, azon gondolkozott mi lesz a kedvence. Biztos volt benne, hogy a testnevelés lesz. Nem is csodálkoztam, négy éve kora óta tornászott. Iskolához érve, akár a királylányoknál kinyitottam neki az ajtót. Bekísértem a teremig. Pár perc múlva már nem is foglalkozott velem. Kereste kivel lehet barátkozni. Rámosolyogtam, oda szaladt hozzám. Szorosan megölelt, mondta ideje mennem. Adtam neki egy puszit, ő homlokon csókolt. Ez már szokás volt nálunk, tőlem leste el. Visszament, s én csendben elmentem.
(2016.VIII.31.)

Kora (12 éves)
Egy kicsit elmaradtam ezzel a beszámolóval, de egy kis rosszcsont költözött hozzánk. A kis boszi két hete lett tizenkettő. Eljött az idő, hogy valami olyat adjunk neki ami felelősségre is tanítja. Így került hozzánk Kora az aprócska Ausztrál juhász. Nem tudom, hogy lett Vimira kutyás, hogy mi macskásak vagyunk. Vagy inkább állatosak.
Ez is csak egy szokásos reggel volt. Csütörtök. Együtt szoktuk utálni. Szülinap ide, vagy oda, ennek a napnak randa neve van. A nap sem nagyon akart kibújni a felhők közül. Vimira a takaró alól figyelte a világot. Oda ültem, s megsimogattam vörös buksiját. Biztosítottam, hogy ha ezt a napot kibírja csodás ajándékot kap. Kettőre menni fogok érte. Kidugta a fejét, s rám öltötte nyelvét. Én adtam neki egy homlok csókot, s hagytam öltözni.
A konyhában vártam kakaóval, s egy szendviccsel. Te is ekkor érkeztél. Meglepett, hogy összefontad hajad, szinte nem is látszott vöröse. A farmer overáll viszont tökéletesen követte tested. Kis boszorkánk is megjelent. Rád nézett, és csak annyit szolt, mehet átöltözni. Sarkon fordult, és elment. Elvetted tőlem kávéd, kaptam egy csókot. Menet közben már az aznapi rajzot kerested a szendvicsedben.
Vimira visszatért. Ragyogó sötétzöld bársony ruhát vett fel. Kedvence volt. Haját szabadon hagyta, minden irányba állt. Néztem, miközben reggelizett. Megfésüljem, vagy ne. Végül csak kézzel kicsit lesimítottam a haját. Nem tetszett neki. Lázadásként csak egy lenvászont szütyőt vett magához. Egy pillanatra azt hittem valami tündér jött, aztán rám fintorgott.
A kocsiban nem beszélt velem, csak nézett ki az ablakon. A nap tengerzöldre festette szemét. Haragos tenger volt. Tudtam akkor is menni kell iskolába. Annyit engedtem, hogy ma kihagyhatja a szertorna edzést. Amit viszont nem akart. A iskola mentett meg. Akármi is volt köztünk egy ölelést és puszit mindig adtunk. Igaz ilyenkor szinte elhadart volt, de volt. Néztem a boszorkámat, úgy távolodott, mint egy kis nimfa. Elindultam én is, a kutyáért.
Mikor megérkeztem Esztihez már megismertek a kutyái. Beszélgetünk egy kicsit, aláírtuk a papírokat, s elhoztam a mi kis rosszcsontunkat. Tanmark’s Quinn Vimira, becses nevén. Igen, tudom, de akkor sem tudtam ellenállni.
Hazaérve kicsit hagytam ismerkedni a környezettel. Igazi felfedező volt. Egy red-merle Aussie csajszi. Igazi társ, az én kincsemnek. Rám nézett, én rá, majd elment a helyére pihenni.
Kettőre mentem Vimiráért az iskolába. Otthon mindent elrendeztem. Már te is otthon voltál. Készült a torta, s mi egymás. A buli a hétvégére volt meghirdetve, így most csak hárman voltunk. A boszi semmit nem tudott. A kutyus meg sem pisszent. Mintha tudta volna, hogy meglepetés. Mikor benyitott a házba a kicsi kis szőrgombóc ott ült farok csóválva. Nézte az új gazdáját, az pedig őt. Egy pillanatig azt hittem nem volt jó ötlet. Vimira leguggolt, rám nézet. Tudta milyen vagyok, nem kellet szólnom. Megsimogatta, és elnevezte Korának. Abban a pillanatban megvolt az összhang. Kora pontosan tudta mit szeretne a boszim. Nagy nehezen megkértem őket azért az előszobát hagyjuk már el. Póráz, minden nélkül követte Vimirát Kora.
Elvesztem akkor egy másik világban. Vimira, s Kora, akár a familiárisa. Sötétzöldben, íjjal a hátán, az oldalán karddal. Mellette a védelmezője. Már tudtam mi lesz következő Con-on…
(2018.III.08)