Gyengéd volt a szél, nem is fújt igazán. A nap… A nap, viszont minden fényét ránk öntötte. Feküdtünk a búzatábla közepén, s semmire nem volt gondunk. Testén játszottam egy búza szállal, mikor az oldalához értem fel nevetett. Ott nem fedte már a póló. Lassan felfelé kalandoztam. Kört írtam a melle vonalán, s folyattam egészen fel a homlokáig.
A nap elindult megvetni ágyát, s a tájat vörösre festette. Kedvesem haja, mint a láng felragyogott. Hirtelen ült fel, s rám ugrott. Mosolyában ott volt a játékosság, s a szerelem. A szél kicsit feltámadt, a búzaszálak meghajoltak, a haja pedig égette őket. A nap ezzel mit sem törődve fojtatta megszokott ritmusát.
Kezét a szememre tette, s kicsit mozgolódott rajtam, mikor elvette a szememről, csak a sziluettjét láttam. A nap pont mögötte volt. Lélegzetelállítóan futottak teste vonalai a földig. Továbbra is hogy ne lássam elfordult, s levette nadrágját. A nap szemérmesen alábukott. Kedvesem pedig eltűnt a táblába.
Hallottam körülöttem zizegni a búzáz, majd egy érintést a vállamon. Mire da néztem már sehol sem volt. Felálltam, s elindultam utána. Sehol semmi mozgás nem zavara a tájat. Meregettem, szemem majd, vissza mentem. Ott feküdt, és várt rám.
Felült mikor a plédre léptem. Megfogta nadrágom, s a gombokkal vacakolt. Húzta az idegeim. Oda hajolt a hasamhoz, megcsókolta, még egy gomb megadta magát, megint egy gomb s megint egy csók. Hamarosan lekerült rólam a nadrág, s a boxer is. Álltam, s figyeltem.
A Hold megerősödött és ezüst színűre festette a tájat. Kedvesem, mint gaz boszorkány, meztelen közeledett felém. Kinyújtotta karját, s megfogott. Kicsit erősebben mit vártam, így megugrottam. Mire érzékeltem volna. Szájába vett. Lassan mozgott, éreztem a nyelvét, ahogy végig húzza a szerszámomon. Nem sokáig folytatta, más terve volt. Fejét a pólóm alá dugta, s úgy csókolt egyre feljebb. Mellbimbómál kicsit meg állt, és ráharapott. Közben testét, az enyémhez szorította. Kezével követte teste mozgását, s a Polóm már a földön is volt.
Megfogtam a fenekét, s a földre döntöttem. Vadul csókolta számat, nyakamat. Engem viszont már elvakított a vágy. Lassan csúszat belé, vigyázva. Még így is kicsit felszisszent. A tempót, hirtelen s gyorsan váltottam. Karma mélyen a hátamba vájt. Lábaival körül fonta teste, és igazított a ritmuson. Nyakára hajoltam, kicsit megharaptam, s megcsókoltam. Majd feljebb mentem, s a fülét haraptam, csókoltam. Arca egyetlen porcikája sem marad ki.
Végül halk sikkantás, majd az én elfojtott hangom jelezte, szépek a csillagok. S a kórus zenget. Nemsokára egymás karjaiban, a csillagokat néztük. Figyeltük miképp hull alá, egy meteor. Majd álomba merültünk, amiből csak a hajnali napsugarak ébresztetek.
2012.I.26. (Rogue)
– Anabeth várj! – Kiáltottam.
A varázslat ekkor csapott le ránk. Egy pillanatra minden zöld lett, majd kék. Pár pillanattal később tértem magamhoz. Már nem a barlangban voltunk, hanem egy vár szobájában. Anabeth barnabőrnadrágja kicsit megperzselődött, fehér ingén nem látszott sérülés. Kezében most is soronngatta a puskáját. A kalap rajta a szemüveg is sértetlennek látszott.
Oda küzdöttem magam, a fejfájás csak rosszabb lett tőle. Kicsit oldalra fordultam, s kiadtam magamból, a reggeli nyúl sültet.
– Halkabban nem lehetne, szét esik a fejem. – Szólt Anabeth.
Ránéztem, láttam amint épp próbál fel tápászkodni. Mikor egymás mellé kerültünk megpróbáltunk körülnézni. A szoba szép volt, és régóta nem használták. Por lepte a tükröt, az ágyat és az asztalt is.
– Ideje megpróbálni kijutni. – Szóltam.
– Hogy jutottunk ide?
– Azt sejtem, hogy valami varázslat volt. Szerintem teleportáltunk. Remélem csak térben.
Anabeth nagy szemekkel nézett rám. Én meg vontam a vállam és fel álltunk. Az ajtó nehezen nyílt, és semmi újdonság nem várt. Mindenhol évszázados por és pókháló réteg. Csendben sétáltunk lefelé, egészen a bejáratig. Itt ért minket a következő varázslat.
Megint zöld, majd kék, s egy szörnyű ébredés.
Kinyitottam a szemem, és most határozottan ugyan ott voltunk. Anabeth mellettem feküdt, mikor egy ősz hosszú szakállú úr fölém hajolt.
– Jól vannak? Mert elég ritka, hogy a semmiből előtűnő embereket lássunk.
– Hol vagyunk?
– Gorunga kastélyában. A vidék legszebjében, és legnépesebbében. – Mondta büszkeséggel.
Rá néztem Anabethre, ő felhúzta a szemöldökét tőlem várva választ.
– Hát most határozottan nem térben utaztunk, inkább időben.
– Szuper, akkor most hogyan tovább? – Mondta, kiadta a maradék reggelit.
Az őrség megérkezett, s néztek minket. Fegyvereink nem hasonlítottak semmire, amit eddig láttak. Lassan felálltam, és oda mentem Anabethhez. Felsegítettem, és követtük az őröket a királyhoz.
Szemben álltunk, nem ez volt az első. Biztos, hogy nem is az utolsó. Gyenge voltam most is. Nem tehettem róla. Vörös haja, és a zöld szeme megint elvakított. Láthattam volna előbb is, rá vallott a kivitelezés. Csak Ivi, olyan bolond hogy lopjon tőlem. Merészen a főbejáraton jött be. Gondolhattam volna, hogy forgat valamit a fejében. Csábító volt, szebb, mint bármikor eddig. Én hittem neki, elhittem, hogy megváltozott. Végül mégis csak a szelence kellet neki. Most megint egymás ellen voltunk. Harc amíg az egyikünk ájult nem lesz. Egyikünk sem akarta bántani a másikat, csak épp mindig rosszkor találkozunk. Először is, még Athénban. Akkor is ezt a kis dobozt kerestük. Ő ott állt a múzeumban, mintha csak egy fantázia világból lépet volna ki. Fekete pulcsi, és a rablók elengedhetetlen kelléke, barna bőr nadrág. Azt a csatát én nyertem, azóta egyet sem. Egy lépés tettem előre. Ő ugrott, én kitértem. Mosolyogva ért földet, tudta mit akarok és megelőzött. Leguggolt, és elkaszálta a lábaimat. Hanyatt estem, és rám ugrott. Láttam amint mosolyogva emeli a kezét. Örül, hogy már harmadszor nyeri meg a csatáinkat. Még mielőtt lesújtott volna, kirúgtam maga alól a földet. Ivi átesett rajtam, majd talpra szökkent. Én is felálltam. Hívogató mozdulatot tettem, jött is. A felém lendülő kezét elkapva magamhoz szorítottam. Néztem a hihetetlen zöld szemét. Légzése lelassult, arcunk össze ért. A következő pillanatban minden elsötétült. Megint a boszorkányom nyert…
2011.XI.13. (Ivi)
-Elhittél mindent, amit mondtam. – szóltam. – Nem volt más, mint olcsó hazugság.
Hosszan nézett engem, tudtam ha tehetné megölne a szemével.
– Mért most, mért kell mindent tönkre tenned?
– Nem értheted, csak egy voltál a sok közöl. Egyetlen a legfontosabb. Beléd szerettem… – Vallottam be neki.
– Akkor mért hagy így itt? Mért nem maradsz velem?
Lehajtottam a fejem, némán tátogtam. Nem tudtam mit mondtani. Féltem neki elmondani, hogy ha engedem magam végzetesen beleszeretek. Most fájdalmasan, de még eltudok szakadni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összetörjek valaki miatt.
– Nem lehet. Sajnálom. – Lassan elfordultam tőle, és elindultam az ajtó felé.
Munka után értem haza, szürke nap volt a munkában is, az időjárásban is. Bár most már meg látszott a hó, s szépen havazott. De most ahogy beértem a lakásba valahogy más volt a ház. Valami történt vele… Éreztem a különleges illatokat a konyhából, a fények játéka is más volt, mint szokott lennni. Így hát kiváncsian léptem a konyhába, bár kedvesem nem láttam, a tűzön készült az étel. Belelnéztem, meg nem ismertem, de az illata elbóditott. Ez után fordultam az étkező felé…. Meglepetésre teritték, gyergyák s a kedvesem volt ott. Fekete laxex overál rajta, ami az ügyes gyergya elhelyezések miatt úgy hatott mintha egy hibátlan második bőr feszülne rajta. A gyertyák tánca a tökéletes volt a ruhán. Ekkor megis szólalt bársonyos szép hangján: “- Elöbb a vacsora!” Nem volt mit tennem, szépen leültem az asztalhoz, s Ő felszolgálta nekem az ételt. Majd szép lasssan elköltöttük. Közben beszélgetünk hogy telt a napom, és hasonlók.
Majd utána be ment a hálószobába, s várt rám… Izgulva, félve egy kicsit mi lesz majd be léptem a szobába. Az ágyon ülve fogadott. Kezével intett, hogy menjek oda. Nem késlekedtem. Lassan élvezettel vetköztetet le, de nem engedte, hogy hozzá érjek. Miután már nem volt rajtam semmi, felált elöttem s a zippzárt lehúzna láthatóvá tette mit is akar tőlem. Szép lassan leült a derekamra, s így hatoltam belé. Kinzótt hogy nem érhetek hozzá, de talán ez volt benne a jó is. Éreztem ahogy közeledünk a csúcs felé, s ahogy az overáll allat bőre befüled…. Ezután már nem bírtam, hozzá értem!
(Régi 2007-es, Tinának írt szösszenet!)
Rám néztél, nem tudtam mit is várhatok. Te már döntöttél. Felé ugrottál, és a kés a kezedben nem hagyott kétséget. Egy pillanatra lelassult az idő. Láttam arcod, barna szemed, szinte fekete volt a dühtől. A kezem automatikusan mozdult, a kést tartó kezed felé. Elkaptam a csuklód, és magamra rántottalak. Egymáson feküdünk a földön. Figyeltem tekinteted, amint hajad a szemedbe lóg, ahogy a szemed újra barna lesz. Felhúztad térded, a fájdalom átjárta testem. Elfordultál tőlem, de a felsődet még elkaptam. Könnyekkel küzdve tartottam, de kibújtál belőle. Fedetlen felsőtesttel, indultál a fegyveredért. Összeszedtem magam, és elkaptam a vállat, kezemben a Berettámmal. Egy kezeddel a pisztolytartó kezem csavartad, másikkal a pólóm nyakát tépted. Kezemből kiesett a 9 millis, és elhátráltam. Megszabadulva én is a felsőmtől. Hirtelen feléd futottam, és a falnak csaptalak testemmel. Halkan felszisszentél. A csók szenvedélyes volt. Mintha nem lenne már semmi, sem megbízó, sem küldetés. A melegítődet fogva tartottalak sakkban, de neked már volt terved. Lábaid körém kulcsoltad, és szorítottál. Elhátráltam a faltól, és így marad helyed. Hátra hajoltál, és kibújtál a nadrágodból. Kezemben tartva néztelek. Csábítón rám néztél, egy szál bugyiban. Elkezdtél futni a hálóba, két lépéssel beértelek. Elkaptam mindkét kezed, és a mellkasodhoz szorítottam. Egy gyengéd fejeléssel szabadítottad ki az egyik kezed. Hátra nyúltál, és kigomboltad a farmerom. Magam felé fordítottalak, te folytattad a műveletet, miközben én csókoltalak. Eszembe jutott a polcon a vadászkés. Levette, de te már előrébb jártál. A mellbimbómat haraptad. Éreztem, ahogy a vér folyik lefelé. Hátra dőltem, és kezedben hagytam a farmert. Késsel a kezemben feléd indultam. Elugrottál előlem. Beértünk a hálóba. Az ősrégi ajtóban megbújok trükk majdnem működött. A kés a földön koppant, a mások kezemben viszont az utolsó ruhadarabod volt. Néztük egymást, hogy most mi legyen. Mintha estélyi ruha lenne rajtad, úgy jöttél felém, és öleltél át. Selymes csókod adtál, és levetted rólam, ami még maradt. Megfogtál, és szorítottad. Nem maradtam adósod, kezemmel kényeztettelek. Ahogy újaim elbújtattam benned, éreztem a golyókat. Kicsit kikerekedett a szemem, hiszen nem láttam, mikor meztelen voltál. Kikaptam kezem, és kényszerítettem, hogy hátat fordíts nekem. A nyakadba haraptam, te ellöktél a fenekeddel. Tartva téged az ágyra estünk. Kevés helyed marad valahogy mégis rám ültél. Éreztem, a zizegés, és éreztem, ahogy nedvesedsz. Elengedtetlek, s te rajtam ülve fordultál meg. Hajad az arcomat csiklandozta. Nem diktáltál erős iramot, csak gyengéden, hogy mindent érezzünk. Kicsit hagytalak, majd elfordultam az ágyon, elsodorva téged is. Férfiasságom továbbra is benned volt. A tempót kicsit gyorsítottam, s hirtelen kijöttem belőled. Kezemet hasadra tettem, és erősen megráztalak. Hallatszottak a golyók, és a nevetésed is. A vállam bánta a játékot, mert vissza szerezted az irányító szerepét. Felültél és éreztem, ahogy a golyók a combomra esnek. Lágyan meg csókoltál, és újra rám ültél. Örült iramban haladunk a csúcs felé. Mikor elértük, majd összeroppantottad a medencém. Nem sokkal utánad én is megremegtem. Mellém feküdtél, kezedben a golyókkal. Mosolyogva néztél rám, s láttam kezed viszi vissza a helyére. Felkönyököltem, s figyeltem, ahogy eltűnnek benned. Megcsókoltam melled, majd ajkad. És elmentem megkeresni a ruháinkat.
Ott feküdtünk az ágyon, gyengéden érintettelek, miközben az eget néztük az ablakban. A hó szállingózott, de minket a vágy lángra lobbantott. Végig simítottam hátad, s te megfordultál. Néztem arcod, s közben lágyan simogattam melled. Átkaroltál, lábaddal magadhoz húztál. Akartad már, nyakadra adtam csókot, majd lejjebb mentem, mikor lábadhoz értem a hajlatba adtam az utolsót. Felnéztem, arcot ragyogott, tudtam az út nyitott előttem.
——-
Csendben feküdtünk a kádban, a mécsesek és a füstölő szépen szálló füstjét néztük. Hasadat simogattam, s füled tövet csókoltam. A víz lágyan simogatta testünk. Én egyre merészebb lettem, lejjebb és lejjebb vándoroltam. Mielőtt ujjammal kényeztethettelek volna, megfordultál. Hajad függönyként takarta szenvedélyes csókunkat, a gyertyák pirulva elaludtak. Ketten voltunk a test meleg vízben. Átkaroltalak, s te mintha selyem lennél, rám ültél.
——-
El is felejtettem milyen volt. A mosolya, az érintése. S most ott állt előttem, így sok év távlatából már másnak láttam. Még szerettem, de már nem úgy mint régen. Megváltozott, más ember lett. Haja megnőtt, tekintete szomorú lett. Legszívesebben megöleltem volna, hogy sírja ki magát, de tudtam nem ezért van itt. Csak azt akarta tudni, hogy van e valaki aki még szereti. Rám nézett, bocsánatot kért és elment. Másnap az újságban láttam, hogy öngyilkos lett…
——-
A hajnal első sugaraival keltem. Ő ott feküdt mellettem, haja mint kusza nádas, körülötte elterülve. Arcának kis részletei látszottak csak. A szeme, lehunyva mint egy szép ív egy rajzon, s szája csókolni valón. Felkönyököltem, csak néztem, ahogy a nap életet varázsol rá. Összeszorította szemét, tudtam ébredezik, halkan szólt, hogy nem akar kelni. Elnevettem magam, mondtam hogy gyönyörű, és a nádasba bújva csókoltam. Rám nézett, szeme mosolygott, és én is.
Mikor megláttam tudtam, hogy megváltozik az életem. Mint a filmekben, ezer meg ezer kép pergett le előttem. Ő csak állt barátnőjével beszélgetett, de én messze jártam a jövőben. Az érzések már-már leíratlan árja öntött el. Felém nézett, rám mosolygott. Szeme kékje elragadott. Láttam magunkat sétálni a folyóparton. Szorítottuk egymás kezét, mintha nem lenne holnap. Majd láttam amint lágyan csókod ad este mikor már minden gyertya lángja elaludt. Néztem, miközben ő jött felém. Én már az esküvőnket láttam, vörös haja a fehér ruhán minta vér lenne. Megbabonázva, szám tátva maradt, mikor köszönt nekem. El sem hittem, fejemben egy kis lány születése remegett. Visszaköszöntem, és a képek hada lezárul. Mi voltunk ott, öregen, egymást szeretve, unokákkal körülvéve…
Korán ágyba bújtunk az nap. Fáradtak voltunk, én futkároztam, sok dolog volt, Őt a suli fárasztotta le. Most viszont egymásra figyeltünk. Ritka pillanatok egyike volt, mikor én hallgattam az Ő szívverését. Halk légzését. Derekát simogattam, Ő a hajadat bizdergáltam. Egyre feljebb merészkedtem, míg végül mellén jártam kezemmel táncot. Kicsit gyorsul a dobogás fülem alatt. Mosolyogtam, fel néztem rá, s egy csókot adott. Másik kezemmel, a belső combjához nyúltam, fel – feljebb kerestem az utat. Míg végül megtaláltam mait kerestem Ujjaim vad táncolt jártak, be kívánkoztak. Engedtem a csábításnak, először egy ujjam nézett be. Szemét figyeltem ahogy csillog. Lassan megéreztem ahogy nedvesedik. Bátorságomat felváltotta a vágy, s már két ujjam járta végtelen útját. Simogatta belül, és kívül. Másik kezem továbbra is mellén játszott, de teste már rá hanyatlott. Éreztem eljött az idő, hogy ujjaimat lecseréljem. Aprót mozdultam, kezem a hasára tettem, a másikkal irányítottam. Lágyan bújtam be, meleg és szenvedély várt rám. Éreztem megfeszülni. Ahogy körül fon engem. Mindénél jobban esett. Kezem nyakára tettem, hasunk össze ért. Elindultam kifelé, majd újra be. Vigyázva ne hogy fájjon. Majd megint ki, s újra be. Érzéssel gyorsítottam a mozgásomon, közben csókoltam a nyakát. Újra ki, és be. Vándoroltam lefelé. Újra ki, és újra be. A mellén nyelvem nyárt szenvedélytáncot. Újra ki, és be. Elérkezett a pillanat mikor a vágy már fokozhatatlan. Újra ki, és be. Ki, és be. Majd nem marad más csak a tiszta szerelem, szenvedély és öröm. Még egyszer körbe jártam utam, és végül benne maradtam, érezve hogy szorít, nem mennyek. Mellkasára feküdtem, s hallgattam őrült szívverését.
(2010.XI.23) (RoboCicc)
Álltunk egymással szemben, érződött a feszültség. Éreztem, hogy valami változott. Valami megfoghatatlan, valami ami bennem is ott van. Mélyen eltemetve. Nem hagyom kiszabadulni, és most itt áll velem szembe. A nő szemében akit szerettem, aki mindennél fontosabb nekem.
Szemében ott lángolt, elfolytatlanúl, az én vétkem. Az én életem legsötétebb része. Az eltemetett múltam rám nézett. Félelemmel teli léptem előre. Nem változott rajta semmi. Bennem a sötétség nött, egyre csak. Éreztem, ahogy keresi a társát… Társam lelkébe. Elindult s éreztem, vagy futok, vagy elveszek. Többé nem leszek ugyan az.
Újabb lépést tettem. A kedvesem szemében a sötét lángolás egy kevésbé látszott. Bezárta, de lelkébe, s nem eltemette, hogy többe elő ne jöhessen. Ott volt benne, égetve, emészte, lelkét széttépve… Megölve.
A bennem lévő démon, az emlékek, minden aki csak bántott valaha, egy pillanat alatt emésztett fel. Nem jött közelebb, csak állt, és nézett engem. Nem tudta mi történik velem. Szembe néztem mindennel, ami csak el akartam felejteni. Életem horror filmjét kaptam, pedig csak egy szerelmet akartam.
Őt aki, mint egy kincses doboz bezárva várt. Kinyitottam, s Pandóra tekintett vissza rám. A jók kireppentek, engem elbűvölve, meg részegítve. Majd jöttek a démonok, mind egy részemért ácsingózott. Nem zártam le, vártam a remény… Nem kaptam meg, az én vétken jött ki utóljára. Nem engem bántott, hanem akit mindennél jobban féltettem. Ő szemével nézett rám. Lekellet számolnom vele, vagy elveszek.
Szerelmem képe egyre homályosabb lett. A félelem, aggódás, kilátástalanság egyre mélyebbre ette magát. Míg az emlékeim ott pörögtek szemem elött, ezerszer, addig a démonok a lelkem ették meg.
Utolsó amire emlékszem, hogy kedvesem egy könnyet ejt, de én már nem létezem. Mindenem szertefoszlott. Magam akartam halálom. A könny nem segített, saját magam lettem veszetm.
2010.X.10. (Jane Galt-nak)
