Na jó, nem meg szokni, hogy ennyit írok. Csak most van mondandóm. Ez is már egy ideje itt van bennem most elmesélem.

Egy ideje nézem a Girl Meets World-öt (csak azért sem Riley a nagyvilágban). Imádom, pont ott van az a báj amit keresek. Aki valahol én vagyok. És ez az ami hiányzik. Elmondom.
Írtam, hogy a végletekig naiv tudok lenni, rátudok csodálkozni egy pillangóra, vagy akár hosszú percekig követni az ablaktörlőt. Csak egyszerűen kicsit gyerek maradni. Emellett, viszont már rég megtanultam hogyan intézzem a dolgaim. Egymagam is elboldogulok idegen helyen, idegen környezetben. Mégha néha döcögősen is. Ezzel a két tulajdonságommal úgy érzem már egyedül vagyok. Bár ismernék egy csajt, aki még képes tágra nyílt szemmel nézni egy koalát, vagy simogatni egy lajhárt. Érezni minden pillanatot. Vannak ilyen lányok… Tudom. Valahol azonban elveszik ez az egész. Tizennégy tizenhat évesen ez a csodálat kiveszik az emberekből. Akikben megmarad, mert akadt ilyen ismerősöm is, az burokban nevelkedett. Amint viszont megmutattam neki milyen az élet ő is elvesztette ezt a bájt.

Tényleg, arra vágyom legyen valaki akivel ezredszer nézve a tejutat is csodálatos, és felfedezni új csillagot. Akivel az állatkert egy utazás, és aki nem bánt egyetlen állatot. Feküdni a mezőn, és nézni a madarat, dongót. Meg persze csatázni WC-papírral, fantázia harcot vívni két bottal. Megmaradni gyereknek, s közben élni mint a felnőttek. Én minden este esti mesét mondok majd ennek a szépségnek.