Elég pocsék idő van épp, és ezt már tegnap meg akartam írni. Fura másik billentyűzeten gépelni. Jobban szeretem a laposat. Ennek viszont, kicsit írógép hangulata van.

Szóval mindenki menekül. Tényleg ezt vettem észre. Az érdekes, hogy mindenki a saját élete elöl. Úgy, mintha az lenne az egyetlen út. Nem akarja azt a jövőt ami ott van előtte. Valami mást vár. Hol görcsösen, hogy lazán, de mindig változtatni akar rajta. Miközben ő maga alig változik, s így bár elkerüli mégsem az lesz amire vágyott.

Én is futok magam elől. Már írtam. Megértettem, hogy mért nyúlnak az emberek tudatmódosítókhoz. Sokszor ez a valóság kibírhatatlan. Több benne a szenny, mint az érték. Van, hogy nagyítóval sem találsz olyat amivel azonosulni tudsz. Keresed,majd belefáradsz, és eladod a lelked. Beállsz a sorba, könnyebb így felkiáltással. Így vesznek el az egyéniségek. Így lesz ez a világ egy robot. Mindenki csak egy dolgot tud, egy tettre képes. Lehet tudásunk több lett, de okosabbak nem lettünk. Nem hiszem, hogy a probléma megoldásunk fejlődött volna az utóbbi évtizedekben. Kényelmesebb a tévé előtt lenni. Oda menekül mindenki.

Én az álmaimba futok, ott érzem jól magam. Pedig sokáig azt hittem az alkoholba folytok mindent. Rákellet jönnöm, hogy nem. Két élű a pia. Vagy jobban leszel, vagy sokkal rosszabbul. Ha jobb is, akkor sem sokkal. Álmaimban általában azért elég jó történetek történnek. Igaz nem mind jó. Viszont elég gáz, hogy megint mindig álmodok. Volt pár nap mikor kipihentem magam, de megint egyre rosszabb. Nem pihenem ki magam. Két helyen élek. A valóságban igyekszem kicsit jobb lenni, és az álmaimban, ahol legalább izgalmasabb az életem.

Bár hiába futunk el, a jövő csak megtalál. Nem fogjuk elérni amit akarunk. Nem fogom megtalálni amit keresek. Talán ezt sem tudom mit keresek. Kapok napfénycseppeket, de csak kicsit javít a helyzeten. Nem gyógyír.

“Kábán, vakon, részegen, / Futunk át az életen, / A félelem hajt, mint a szélvész.” – Ákos (Érintő)

Menekülök, de hova?