Ez az a bejegyzés, amit már hónapok óta tervezek. Azóta sokszor változott a fejemben, de a lényege ugyanaz maradt. Sok olyat fogok most elmondani, amit ilyen vagy olyan okból inkább elhallgatnék. Az sem jó megoldás, de fontosabbnak éreztem, hogy egy-egy törékeny kapcsolat megmaradjon. Tudom most sokan fognak megint szidni, vagy szánalmasnak hinni, vagy a fene tudja. Viszont ez jár a fejemben. Talán a végére tisztázódni fog, hogy nem minden az aminek látszik.

A legfontosabb, hogy nyolc hónapja próbálok menekülni. A legrosszabbtól, önmagamtól. Hol előre futok, hol hátra. Nem bíróm magam, úgy érzem nem érek sokat. Bármit teszek, szinte biztos benne van a bukásom is. Egyetlen megoldásként az láttam, ha nem teszek semmit. Akkor viszont jár az agyam. Ami megint nem jó dolog. Egyetlen cselekvés volt amit tudtam csinálni, TV-tem. Sajnos elfogytak a nézhető dolgok. Lényegtelen igazából. Akár mikor alszom, az biztos, hogy 2-3 előtt nem tudok elaludni. Már napfénynél sem igazán tudok. Próbálok menekülni az álmokba, egy hónapja mindig álmodok. Kivétel nélkül. Már az álmok sem adnak menedéket,egyre rosszabbak.  Sem kipihenve,sem jobb kedvel nem kelek. Némi könnyebbséget ad, ha iszom alkoholt, de az nem tart sokáig. Már komolyan gondolkozom a Xanaxon. Tudom az sem lenne megoldás. Viszont sehol nem találom a helyem. Úgy érzem magam, mint hörcsög a kalitkában. Remélem nem kell sosem éreznetek milyen az…

Tényleg nincs mi hajtson előre. Megszokott nekem, hogy valakire figyelek. Mindig volt egy valaki, aki mesélt nekem, s én ott voltam. Most nincs ilyen. Nem csak azt vesztettem el. Az apró kis dolgokat is,ami szebbé teszik az emberek napjait. Egy ölelés, egy mosoly. Vagy csak látni, hogy valaki ott ül az ágyon. Nemek nem számított az életben, hogy kimondják szeretlek. Sokkal többre tartom, hogy megérintsen, kérje a segítségem, s védhessem. Ezek az apróságok hiányoznak. Már nincs ilyen ember az életemben. Lana megváltozott, én is sokat változtam. Biztos vagyok benne, hogy meglepődne mennyivel közelebb kerültem az Ő világnézetéhez. Közben nézegettem minden felé, de senki nem akar velem beszélgetni, vagy nem is érdeklem. Igazán, itt nem is feltétlen a szerelemre gondolok, egy barát is jó lenne… De nincs.

Mérgezem magam, s nem tudom, hogyan tehetném túl magam rajta. Pedig próbálkozom. Rid látom, érzem próbál közeledni, de sajnálom felesleges. Még mindig úgy érzem, ha leülnék egy italra akkor nem biztos nem verném a fejéhez a poharat. Nem tudom mi bánt igazán. Talán csak tényleg nem értem,hogy működik a boldogság. Fáj látni, hogy ez is egy destruktív kapcsolat. El kéne az egészet felejtem, mindkettőjüket. Ezt két okból nem akarom. Akármi is volt, Rid 15 évig életem része volt. Ez nekem azért most is jelent valamit. Lana egy olyan lány akitől még sokat tanulhatok, s rettenetesen hiányoznak a beszélgetések. (Rajta kívül egy lány volt akivel úgy tudtam beszélgetni, IceCat.)

Ami bennem zajlik azt nehéz megfogalmazni. A semmirekellőtől, a haszontalanon át egészen szerencsétlen baromig mindennek érzem magam. Csak nézek előre, s nem látom semmit. A múlt elmúlt, de a jövő meg olyan üres, hogy hogy hányni tudnék a félelemtől. Nem tudom van-e boldog befejezés számomra, talán ez a lényeg, hogy nincs. Én csak az utat építem, amit aztán más használ…

Egyedül maradtam