Most végre úgy jött ki, hogy írni is tudok. Sajnos nem azt amit elsőnek kéne, de az is sorra kerül. Most a munkámról mesélek. Mielőtt belevágok jön egy flashback…

Flashback: A doánybolt Mutat

Kedves felettesem az ígérte, hogy év végén hív majd, hogy mikor megyek legközelebb. Már akkor jeleztem neki, hogy érzem bizonytalanan a sorsom. Az anyjával már eléggé nehezen jöttem ki az évvégén. Állandóan piszkált, vagy amit kitudott találni. A miértjét nem tudom. Ha ki akart dobatni, nem kellet neki sokat tenni. Csak egy kis “bogár”, s a főnököm előbb-utóbb megteszi. Lényeg, hogy már 7-e elmúlt s még mindig nem hívtak. Ez véletlen, vagy sem, nem tudom. Sajnálnám a munkát, mert szerettem emberekkel dolgozni, az öt hónap alatt egyetlen vevő sem tudott felhúzni. Pedig volt pár fura fazon. A munkatársak viszont igen… Sajnálnám, hogy a Pogi-Házba sem tudok többet menni. Ott egyfajta barátságot is kötöttem már. Végül magát a csarnokot is, mert lassan beilleszkedtem. Meg persze, a fő könyvszerzési forrásom is kiesik így.

Nem bánkódom, ha vége, sőt lehet én fogok véget vetni neki. Abban az esetben, ha sikerül amit most tervezünk. Egy újabb fejezet zárul le ezzel az életemben. Talán ez már a sokadik. Van amit nem bánok, mint az RPA, a diákmunkák és a Jókai. Persze van amit igen, az ovi és ezt is. Sajnos nem csak ez az egy törés volt mostanában. Szerencsére viszont – ha kevesebb is – több jó dolog is történt, ami erőt adott. Pár ember sokat tud adni, én tőlük és miattuk vagyok erős.

Tudom unalmas ez így, de ez az életem. Erre van ez a hely számomra. Kevés titok, sok szöveg, remélem. Semmi extra, csak egy “átlagos” srác napjai. Egyszer talán izgalmas lesz. Meg vannak itt képek is, meg mesék.

Szóval gyere csak utazó, pihenj meg most, míg a bitek tengere elcsitul. Gyere és érezd jól magad velem. Nem ígérek sokat,  egy mesét mit én mesélek majd a hárpiáknak…