Nec possum tecum vivere nec sine te! Maradok ennél a latin mondásnál…

Eltévedtem, s semerre sincs kiút. Persze, magam allat, úgy rendesen. Holnapra jobban leszek, de most nagyon rossz. Már számolni sem számolom, hogy mennyi melléfogásom volt pár hónap leforgása allat szerelemben. Kezdem úgy érezni, hogy csak én akarok hinni benne. Hinni, hogy valami, valakivel, valamikor lehet. Az élet meg azt mondja, hogy nem, szálj le rólam. Bezárúltam a saját pocsék kis életembe. Most hiába látom, hogy jönnek változások. Gondolkoztál mit ér ha nincs kivel megosztani?

Szarul vagyok, na, ez van, majd jobb lesz!

Mivel az utobbi időben tetemes mennyiségü szösszenet és vers született, meg sem próbálom ki tenni ide. Vagy feldolgozom, vagy egy direkt link lesz valamikor az egyészhez egybe…

Jó éjt, most megpróbálok sírógörcsöt kapni!

U.I.: ReB mondta, hogy írjam le mit szeretnék, és hogy mit gondolok a kapcsolatunkról. Hát akkor ime:

A talánt lehagyva, hiszen nem lennék ennyire magam allat, ha talán lenne. Bele szerettem. Mondta, hogy tudja, hogy megadnám neki amit szeretne. Ezt én is tudom, szeretnék egy esélyt kapni, hogy ezt bebizonyíthassam. Tudom, hogy mindez kevés, hiszen, ha Ő nem vonzódik hozzám akkor az egésznek semmi értelme. Tudom, hogy rengeteg jelet félre értettem, s elhittem. Mindent, hogy lehet, hogy megtörténhet. Persze, ez csak bennem volt meg. A barátság, az barátság, nem tehetem, hogy én többet akarok, méllyen elnyomom amit gondolok, közben Vele nevetek. Hiszen, csak arra gondolnák, hogy milyen jó lenne megölelni, vagy csak mellete feküdni. Félek, hogy – ha nem is véglegesen – a barátságunk meg fog szakadni. Le kell zárnom, de mint barátot most nem tudom nélkülözni. Hiányozna, ahogy az elmúlt másfél héten is hiányzott.