Forrás: IceCat

Egy szép napon, midõn Éva az Édenkertben sétált, meglátogatta õt a Jóisten:
– Szervusz Éva, gondoltam meglátogatlak, hogy jól érzed-e magad itt nálam, de látom, valami kis felhõ ül az arcodon!
– Óh Istenem, tudod, olyan jó itt lennem. Nagyon hálás vagyok Neked mindazért a jóért, amit teremtettél nekem, a kedves állatokat, a gyönyörû virágokat, a sok finom gyümölcsöt és zöldséget, a csodás tájakat – de valami mégis hiányzik, néha megmagyarázhatatlan vágy fogja el az egész testemet, feszíti a bensõmet, és olyankor nem találom a helyem…
– Hát, Éva, talán tehetek valamit érted, de ez lemondásokkal jár részedrõl. Teremtek Neked társat – õ nem lesz tökéletes, gyermekded dolgokban fogja örömét lelni, olyanokban, mint egy labda hajkurászása, billentyûzet nyomkodása, szeretni fogja legyilkolni a nála kisebb állatokat, és folyton a test gyönyöreit fogja hajtani. De cserébe izgalmasabbá válnak a napjaid!
– Óh, köszönöm, Istenem, nem is tudom, hogyan háláljam meg irántam való nagy jóságodat…
– Ne hálálkodj gyermekem, ez természetes! De egyet ne felejts: soha, de soha nem mondhatod el Neki, hogy Téged teremtettelek elõször – az önérzete ezt nem viselné el! Maradjon ez a mi titkunk: tudod, nõk egymást közt…”


Szeretnék annyira kis ponttá válni, hogy szabad szemmel ne legyek érzékelhetõ. Nem teljes eltûnésrõl van szó, mert szakértõ szemek mikroszkóppal bármikor megpillanthatnának. Csak ahhoz türelem kellene és akart. De akkor biztosan tudnám, hogy aki lát, annak fontos vagyok, hogy õszinte az érdeklõdése, nem csak a szeme elé kerültem, mint egy elefánt.”